már 3 éve írok
temetetlen sírok
sírva törnek elő
- ehhez kell a lélekerő
előszedem a gondokat
s mint fekélyes daganat
fakadnak a sebek
gennyes arcszeszek
vagy talán könnyek ezek
könnyedén vett ékezetek
ajkam felett, orrom mellett
meghirdetett végítélet
és bújtatva egy ingbe
szállok be a ringbe
futni a szokásos köröket
a megszokott köröket
megint egy sötét szoba
hallom – kattan a zár
túloldalt hangos tömeg
zavaros, vidám bazár
megint egyedül, magammal
fekszem magamon nesztelen
vagy talán magam alatt vagyok
de mindenhogy anyátlan, meztelen
már megint a csörtető zajok
zakatolás, szüntelen
elvárják tőlem a szépet
és csodálkoztok, ha elveszem
és megint csak sodródom
mint a megszeppent uszadék
nem segít már rajtam
a féldecis folyadék
nem, nem, és nem...
Megint csak tűnődöm
Átlag hétfő este ez
Megesik néhanap
- Talán ez jellemez
Ülök a kanapén
Várom a csodát
Repül a sültgalamb
Nemkapok vacsorát
Nem jön, én nem hívom
Megtettem már
Úgy tűnik azóta sem
Az a kebel vár
Pedig itt van, megbújva
Minden mozdulatban
Sajgó sebét felszakítva
Harci alakban
Rombolom magam
Élni itt minek
Megszokott dekadens
Életvitelek
Nincs kedvem a mondathoz
Éljenek a szavak
Mit szavakkal mondhatok
Hadd tomboljanak
Ütni
Szeg
Koporsó
Vége
S furcsa cinizmus lenne
Elaludni benne
Mise és hit nélkül
Amit a józanész tenne
És végül még egy mozzanat
Szívemről elmúlt a duzzanat
Kifakadt a fekély
Örömteli pillanat
Utána, aki tudott írni, szabadon
Pont húsz éves lettem én
Egy kényszerképzett költemény
Magamtól
Nekem
Ajándék, mit költöttem
Nyers sorokba beleöltem
Véres
Tollal
Ünnepelek, ha muszáj
Könnyel vigad a száj
Hazug
Hazug
Nem tudom, mit tettem én
Érdemeim gyökerén
Ülök
És fáj
Lehetnék tán sikeres
Ki oly sok pénzt keres
Gazdag
Szegény
Lehetnék én mozgóképes
Szalagra vert, s tehetséges
Híres
Szegény
Lehetnék még hősszerelmes
Kit kínja könnye verdes
Boldog
Szegény
De nem vagyok, csak éhes
És még éppen húsz éves
Szegény
Legény
Amiért mégis itt vagyok
Köszönni néhány nagyot
Neked, s
Neki
Így csendben kifejezem
Mélységes tiszteletem
József
Attila
csak megszokásból dúdolom
ezt az idejemúlt dallamot
csak megszokás a fájdalom
az el nem múló ártalom
csak megszokás a félelem
s a végtelenített életem
megszokásból kétkedem
enélkül nem létezem
csak megszokás
a fájdalom
csak megszokás
a félelem
(tegnap is)
megszokásból keltem fel
és tettem a dolgomat reggel
színes tömeg közt álnévvel
megszoktam h bújni kell
megszoktam és elléptem
a gondokat már nem nézem
megszoktam h tűrni kell
a éjjel is nélküled múlt el
csak megszokás
a fájdalom
csak megszokás
a félelem
ahogy a nyári úton mentél
tombolsz bennem szertelen
elfogott egy újabb érzés
veled lenni, kedvesem
ahogy hús vált a csontról
hozott boldogságot a bőrbe
földhöz ragadt madár lelkem
elszállt egy kis időre
menten zuhant minden
velem vissza a mélybe
megcsikordult fogaskerék
ácsolt újra össze
s képzetemben együtt voltunk
a tengertől az égig
de holnaptól a gyászdalomat
hallgathatod végig
Ahogy a nyári úton mentél
Tombolsz bennem szertelen
Elfogott egy újabb érzés
Veled lenni kedvesem
Ki tudja mér, kopik az emlék
Mit belém égettél
Az ősz köszönt rám fura színnel
Majd az lelkem fúrja a tél
Nem jön már a tavasz többé
Nem csen boldogságot a szívbe
Örökre jég lettem
Kidobtak az életbe
Ázott füstbe burkolózott romlott csalánok
Megfertőzik mibenlétem, szúrós királyok
Elhagyott már minden hitem, hova rohanjak
Éjszakai beszélgetés, elég furcsa vigasznak
Sohasem volt világokban céltalan vég
Ékszer a nyakba, csók a fülbe vágyakozva ér
Álruhába bújtatott romlott randevúk
Megfertőzik mindennapom a nyirkos kéjodúk
Kéz a kézben áhítattal átitatva leng
A sötét kard a fejünk felett léhűtően teng
Esély van a szerelemre mondjuk szerteszét
Egymásra hordjuk bűnös lelkünk minden szemetét
Hajnalra vizes lepedővel enyhíted a lázam
Orvul beléd bújok, ez már az én házam
Elköltözni sosem mernék, túl biztos a kéj
Bármerre lépek mindig tudom, utam hozzád ér
feldobtam az érmém
eldöntötte sorsom
feláldozom énem
vágyam csak bársony
fej vagy írás
hangzik a kérdés
ha fej okos vagyok
az írás az érzés
meginog a magasban
hitem sziklaszilárd
élére nem pottyan
így lelkes kebel vár
szótlanul baktatunk
vágyaink mezején
remegő térdekkel
tollpihén, te meg én
tűzforró ajkaid
lázba hoznak engem
felforr a levegő
meggyullad a minden
kifacsarva fekszünk
létünk igazgyöngy
szatén ruha lelkem
testem vigaszkönny
Csendes az utca
Lebegünk a föld felett
A redőny lehúzva
Mi fénylünk a Hold helyett
Ragyogunk a térre
Szállunk ágról-ágra
Remegő vállunkról suhan
Egy megszeppent madárka
Magasba röppen
Csőrében üzenet
Megdobban a szíve
A föld megremeg
Kéz a kézben alszunk
Testünk felhevült
Illatod már átjárt
A vágy csak úgy elterült
Reánk szállt a magasból
Belénk bújt a hajnal
Együtt alszunk el
A kósza sugarakkal
Mikor beléptem a ketrecbe
Megállott az idő
Rám szállt a csend
A megkövült erő
Behúztam az ajtót
A ventilátor pörgött
Kinyílt a csap
A rózsa még csak hörgött
Tudtam nincs menekvés
Elsodor a víz
Könyörögnöm kellett
Hogy maradjon még íz
Megindult a tisztító zuhany
Alapokat mosott el
Tudtam, hogy bűnös vagyok
S velejemig áznom kell
A gőz felcsapott
Arcomon sebhelyek
A forróság kínzott
Mi kell még emberek
Börtönben lennem
Meddig kell
Hogy a tisztaságig
Forrjak el
Áztatom még magam
Hisz optimista vagyok
Hiszem, hogy a zuhany után
Lelkem gyémántként ragyog
Kilépek a kádból
Nem változott semmi
Hívom a ruhát
a reggeli gyónás ennyi
Majd mocskosan utamra enged
Várva engem haza
Kötéllel a nyakamon
Mely mostmár nem annyira laza
Se rokona se ismerőse
Nem vagyok senkinek
Vezérüknek kívánnak
A balga égiek
az ördög maga
testvérnek szólít
amint így tesz
nagyot lódít
Minden nő hitvesének
Akar
A összes férfi csak
A nyomomban kapar
Pedig nem vagyok más
Csak karcos lámpavilág
Kezemben becsületből
Lóg hervadt virág
Lettem az aki
Őszinte hódolatból
Zsiványságból, szerencséből
És maroknyi sorscsapástól
Divat lett a fekete-fehér a fiatalok között
A színes világot utasítják el, szinte elköltözött
Belőlük a boldogság, az élet. Fekete-fehér
Világba burkolózni, mondhatni „nem ér”.
A végtelenül leegyszerűsített gondolkodás
Egy agyalapi sírgödröt ás
Értelmetlenné teszi a színes reményt
Aztán sárga csillagok helyett hoz fekete éjt.
Minden fehér lesz majd, vagy fekete.
Fehér lesz a tojás, a sárgája fekete.
Fehér a bőröm és fekete a vér,
Fekete a szívem és fekete az ér.
S ha egyszer elvérzem
Egy fekete tócsa lesz menedékem
És ereimből felfal a sötétség
És leszek én az éjfekete ég.
Pennám a fény
Levegő a papírom
Füstbe ment terv
De mindegy, leírom
Gyújtok egy cigit
Koszolom a lapot
Örülök, hogy téged hívtak
És nem egy ócska papot
Nincs itt helye hitnek
A tény csont száraz
Emelem a falat
Álomból a várat
Ritka szép pillanat
Együtt vagyunk mind
Nem zavar most semmi
Nincs senki odakint
Egybegyűltünk barátom
Őszinték a szavak
Még jó, hogy ketten vagyunk
Így kettőnk közt marad
Ha mondani tudnám
Kijönne, érzem
Gondolni félek rá
Belülről vérzem
Folyik a vér
Ajkamról csöpög
Koppan a padlón
A halál meg röhög
„Megint rám gondolsz
Jobb vagyok mint Ő
Agyadat fertőzöm
Mily meglepő”
Erőm csak hull tova
S nem lehetek tétova
Hogy futni hagyom őt
A szeretett nőt
Állok előtted szép budapest
Festő ilyet sohasem fest
Látom mit mások nem látnak
Mert dolgoznak, meg nem állnak
Látom benned a hajnalt
Melyet csak az üres busz hajt
Érzem a reggeli szellőt
Az imént kelt szőke sellőt
Nézem benned a kosztolányit
Versed nélkül, - bárki áll itt
Lélegzem veled a móriczot
A pizza hutot, a mc’donaldsot
Ballag a komótos nyolcvanhatos
Pereg a hetes, nem állhat most
Jár veled mikor felkelsz
„Csak kihasznállak téged” – így engesztelsz
Vagy hittem hogy én teszem ezt
Azért vagy hogy engem eleressz
Mehessek bölcs fejjel előre, te egyetlen
De hajnalod nélkül minden értelmetlen
Gyereknek születtem
Anyám így akarta
De idegenként élek
Pecséttel egy lapban
Igazolva lett hogy élhetek
Jogot adtak, és szép ígéretet
Ez minden vértem
S mondhatni, nem sokat tettek értem.
Pedig a szülői jó szó
Ápolt, ha kellett megfedett
Simogatott, és nevetve nevelt
Irányban lehetnék
Jó széllel hajózva
Nem keresve utam
Lapáttal csapkodva
S közben eldönteni sem tudom
Van-e még jogom
Átlépni ezen
A borzasztó ketrecen
Olajozva hívott életre
De mindent félrevetve
Csak ez jutott neked is
Meg egy rozsdás, ócska bilincs
Szabadulni kell
Addig nem adhatjuk fel
Míg az almát meg nem ettük
Lázadni kell
Csatába menni
Elbukni, és újból kezdeni
Lépni előre
Meghalni, kapni új erőre
És kezdeni újra
Aztán, majd ha bölcselkedtünk eleget
És sebzett agyunk már nem bír egyebet
Csak szimulál a harc láttán
Tán nyugodtabban alhatunk ezután
Sziesztázik a vagon
A peronőr is vakon
Szívja szivarját, életét
Vagy csak ami jutott neki
Egy üreskosár, nem teli
Búval bélelt szép lét
Pokolian süt a nap
Az ördög is hűgutát kap
Az angyalok félve pihennek
Felcseng az ismert szignál
Hangulata ugyanúgy stagnál
Egyszerű géplélek
Már a cigi sem úgy ízlik
Életem új vágányra siklik
Hinnem kell egy vadonatújat
Így lesz a délből majd éj
És egyszer újra befut az a személy
Felszállok reá, s mindent megváltoztat
A konvektor mély kattogása
Uralja a csendet
Egy barátom imént horkolt
A másik meg se rezzent
Alszanak mind hiszen
Éjszaka van
Éberen álmodom a tegnapot
Magamban
Hittem hogy sorsunk
Soha nem fogy el
Hittem h szerelmünk vállunkon
Csak édes teher
Bíztam én még reggel is
Rossz álom gyanánt
Reméltem a tested engem
Soha nem bánt
Ő bántott, megbántott
Könnyeim folytak
Rettegek tőle hogy
Lesz-e még holnap
Lesz-e holnapunk veled
Kedvesem
Leszek-e neked még
Egyetlen gyermeked
Fájó kérdés lelkemet
Mardossa
Hitemet vízként a félelem
Mossa
Feléled a szél
Az utca ébred
Jeges eső támad
Egyedül félek
Kedves Mindenki, kedves én!
Talán fura azt olvasni, hogy magamat is megszólítom, de ha ragaszkodunk ahhoz az állításhoz, hogy a blog az internetes napló, akkor ezt kénytelen vagyok megtenni. Másrészről, csupán egy olyan oldalnak szánom ezt ahova a görcsösen komponált hajnali részegségeimet felpakolhatom, kissé kiélhetem magam, vagy talán némelyek számára maradandó emlékeket nyújthatok.
Még egy gondolat: a cím. Frissen csapolt sör. Örkény legszebb gondolata erről a groteszk világról, amiben élünk.
ákos
